Bharatanátjam

A képet készítette: Pap Réka

Somi Panni: Bharatanátjam, dél-indiai klasszikus tánc

Bharatanátjam, Dél-India klasszikus tánca, jelenleg kizárólag színpadi műfaj. Az elmúlt évszázadok során két különálló műfajból fejlődött ki. Egyik őse az a szakrális női tánc, amelyet a hindu templomokban élő táncosnők az istentisztelet részeként adtak elő. Másik őse pedig az a színjátszó technika, amelyet a klasszikus indiai színház fejlesztett ki. A drámákat, táncdrámákat férfiak és nők is játszották. Kézjelekkel, testtartásokkal, mimikával elevenítették meg a darab szereplőit. Ezeknek a technikáknak a felhasználásával született meg a mai bharatanátjam, mely élő műfajként nem csak a múlt emlékének ápolására, hanem mai darabok létrehozására is alkalmas.

India táncai és főképp táncosai a huszadik század második felétől kezdve egyre erőteljesebb szerepet kapnak az országról kialakított kép megrajzolásában. A területenként változó jelmezek, sminkek, ékszerek és a különféle stílusú előadások jellegzetesen hozzátartoznak az egyik legjobban fejlődő iparágához, a turizmushoz. A tánc és a hozzá elválaszthatatlanul kapcsolódó színjátszás szerepe és megítélése azonban gyakran változott az évszázadok során. Ki gondolná napjainkban, hogy alig nyolcvan évvel ezelőtt még amerikai modern táncosok jártak Indiába, hogy a színpadon „indiai táncot” mutassanak be a műértő közönségnek? Annak a közönségnek, amelyik figyelmen kívül hagyta saját hazája táncait, lenézte hagyományos táncosait, de nagyra becsülte azoknak a külföldieknek az előadását, akik érdeklődéssel fordultak az ősi műfajok felé. 


India függetlenségi mozgalmai végső soron az ország kulturális értékeinek önállósodását is elősegítették. A 20. század első évtizedeiben a közhangulat, a külföldi érdeklődés és néhány eltökélt reformer valójában az utolsó pillanatban karolta fel India hagyományos táncstílusait. A táncokat átfogóan érintő reform mozgalom először a ma bharatanátjam néven ismert dél-indiai táncot érintette. A bharatanátjam India talán legősibb és legjobban nyomon követhető táncstílusa. 


Történelmének sok száz éve során a technika, legalább is nagyvonalakban, változatlan maradt ugyan, ám a műfaj nevéről ez már nem mondható el. Szadiráttam, dászíáttam, kuttu, hogy csak néhányat említsek a korábban használatos elnevezések közül. Jelenleg használatos nevét azonban csak e század első felében, a stílus rendszerezésekor, megreformálásakor kapta.

bharat-ill-01

Vajon mi is volt a funkciója ennek a ma bharatanátjam névvel illetett táncnak az elmúlt évszázadokban?


Két, egymástól erősen eltérő szerepéről biztosan tudunk.

Az egyik egyfajta táncdráma, melynek utódait a dél-indiai népi színjátszásban kell keresnünk.  A darabok között voltak mitológiai ihletésűek és teljesen világi témájúak is. Nem tudunk sokat róluk, hiszen rendkívül kevés maradt fenn közülük. A szerepeket eleinte férfiak is és nők is játszották. A 18–19. századtól azonban a női szerepeket is férfiak jelenítették meg. A kuttu elnevezés valószínűleg a tánc e színházi változatát takarja.


A másik, egy szakrális templomi női tánc. Innen ered a dászíáttam elnevezés, melyből a dászí szó a dévadászít, az isten szolgálónőjét jelzi. A táncosnő a templomban élt és tevékenyen részt vett annak mindennapi életében, szertartásaiban, ünnepeiben. Táncolt és énekelt az istenszobor előtt, jelenléte jótékonyan hatott az egész közösség életére. A dévadászí rendszer a 12–13. században élte fénykorát, ekkor a gazdag,  dél-indiai városok templomai sok táncost és zenészt tudtak eltartani. Ezek a  templomok – mai kifejezéssel élve – a kor művészeti központjai voltak. Dél-Indiában – földműveskultúra lévén – a termékenységkultusz, a nők, mint szakrális lények tisztelete rendkívül erősen élt, és bizonyos fokig él a mai napig. 

A dévadászí rendszer azonban a politikai és gazdasági változások hatására a 18. századtól kezdve erős hanyatlásnak indult.  A táncosok nagy része kikerült a templomokból és a 19. századra az egykor rendkívül tiszteletre méltó foglalkozás lenézetté vált. A táncosok a megélhetésükért többnyire királyi udvarokba kerültek, egy részük teljesen lecsúszott, a társadalmi ranglétra legaljára került. Tisztességes lány még a 20. sz. elején sem találkozhatott egykori dévadászíval, arról nem is beszélve, hogy a tánctanulás tiltott terület volt a számára.


A stílus azért továbbélt, ha nem is a templomok és uralkodói udvarok védelme alatt, de legalább az otthonokban. Talán a műfaj iránti elkötelezettségből sokan a valamikori dévadászík közül fenntartották és továbbadták tudásukat. Művészetük azonban támogatók, és előadási lehetőségek híján visszavonhatatlanul pusztulásra ítéltetett. 

Elengedhetetlenül szükségessé vált a műfaj megreformálása. Kizárólag helyi reform kísérletek és néhány odaadó ember önfeláldozó munkája nem lett volna elégséges a tánc országos és nemzetközi elismertetéséhez és e művészeti ág új alapokra helyezéséhez. Ehhez országos és nemzetközi kapcsolatok, befolyás, hatalom és pénz kellett. Érdekes elolvasni az ebből az időből származó indiai újságokat.  Azok a napilapok, amelyek manapság a táncfesztiválok, előadások helyét, idejét tudatják velünk, riportokat közölnek a híresebb előadókkal és büszkék a magas színvonalú tánckritikai rovatukra, a harmincas években felháborodott cikkeket közöltek a tánccal és annak előadásával kapcsolatban. 


A madrászi Zeneakadémia első táncelőadását is nagy botrány követte. Ennek hatására kapott a tánc új nevet, jelezvén, hogy bár a technika a régi, az utóbbi évszázadban hozzá kapcsolódott negatív dolgokat nem szabad hozzákötni. Új név, új megítélés.  Az elnevezés egyértelműen utal a Nátjasásztrában leírt előadóművészekre a bharatákra. Fontos volt, hogy az új elnevezés szanszkrit nyelvű, és a Nátjasásztrához köthető legyen. Hangzása azonban mégsem volt idegen az átlagember számára, hiszen több népi táncdrámában a táncos-előadót mindig is bharata néven emlegették. Az újonnan a műfajhoz csatolt név tehát a hagyományos színész-táncos, a bharata előadási stílusát, azaz a drámatáncot, a nátját jelöli.

bharat-ill-02
bharat-ill-03

A bharatanátjam tánc nevének manapság rendkívül elterjedt, még iskolákban is tanított, úgynevezett eredet története a bharata szót, három kifejezés (bháva, rága, tála) első szótagjainak összeolvasásaként magyarázza. Ez a típusú magyarázat nem más, mint utólagosan keletkezett népetimológia, melynek semmiféle tudományos, vagy történeti alapja nincs.

A bharatanátjam elfogadtatásáért és modern kori népszerűségéért talán Rukmini Devi Arundale tette a legtöbbet. A híres orosz balerina, Anna Pavlova tanácsát megfogadva felhagyott balett tanulmányaival és saját tamil hazájának hagyományos táncával kezdett el foglalkozni. Földterületet vásárolt a madrászi (ma Chennai) tengerparton, ahová iskolát épített. Meghívta a még élő dévadászíkat és zenészeket tanítani. Tudósokat fogadott, akik a szanszkrit és tamil nyelvű kéziratok segítségével hozzájárultak a bharatanátjam régi technikájának és repertoárjának felidézéséhez. Hosszú évek munkájának eredményeként jött létre az a stílus, amit ma – a Rukmini Devi által alapított iskoláról – kaláksétra stílusnak hívnak. Persze más központok is létesültek a tánc megmentésére, amelyekben más-más formát alakítottak ki. 


A bharatanátjam sem egységes tehát, hasonlóan más klasszikus műfajokhoz, ez a tánc is a különféle iskolák által képviselt dialektusokban él. A bharatanátjam mára nemzetközileg is elterjedt, nincs olyan földrész, ahol ne oktatnák, művelnék. Fontos, hogy őrzi a hagyományt, vagy inkább az annak tartott, a reform eredményeként létrejött táncstílust, de nem ez az egyetlen szerepe a mai táncéletben. Hangsúlyozni kell, hogy a bharatanátjam élő műfaj, mely alkalmas a megújulásra és más műfajokkal való fúzióra. Nem szabad egy letűnt kor szép emlékének tekinteni, múzeumi tárgyként kezelni, mert ennél sokkal több. Technikáját, színészi eszköztárát egyre szélesebb körben kezdik alkalmazni színházi és kortárs táncszínházi darabok színpadra állításánál. Maguk a professzionális indiai táncosok is folyamatosan keresik a megújulás lehetőségét, egyre-másra születnek kísérletező jellegű koreográfiák és táncszínházi darabok.

A különféle iskolák és táncosok más és más oldalát hangsúlyozzák ennek a rendkívül összetett műfajnak. Van, aki visszanyúl a templomi hagyományokhoz, van, aki a technikára helyezi a hangsúlyt, és van, aki a színjátszás lehetőségeit emeli ki. Ezek mind-mind hozzájárulnak a műfaj megerősödéséhez és továbbéléséhez.

A bharatanátjam technikája két részből tevődik össze: tiszta táncból és abhinajából. A tiszta tánc technikája alaplépések, vagy azok részeinek különféle sebességben előadott kreatív kombinációjából, kitartott pózokból és egyes stílusokra jellemzően akrobatikus elmekből állhatnak. Egy tiszta táncra épülő darab bemutatásakor egyértelműen kiderül, hogy a táncos melyik stílushoz tartozik, milyen színvonalú képzésben részesült, valamint milyen szinten áll a tánctudása. A táncosképzés során az itt alkalmazott alaplépések elsajátítása az első feladat, hiszen színvonalas bemutatásukhoz magas szintű mozgáskultúrára, testtudatra, koordinációs képességre, fizikai erőre, állóképességre és hajlékonyságra van szükség. Az utóbbi néhány évtizedben, talán a bharatanátjam nemzetközi színpadra kerülésének köszönhetően, egyre nagyobb hangsúly kerül a tiszta tánc elemeinek minél pontosabb, technikásabb, virtuózabb előadására. Érthető, hiszen ez az a vetülete a táncnak, amely kultúra és nyelvismeret nélkül is bárki számára művészi élményt nyújt. Rendkívül kifinomult táncnyelvként alkalmas kortárs, mozgásszínházi produkciók, valamint akár Indián kívüli műfajokkal kialakított fúziós koreográfiák létrehozására is. 

bharat-ill-04

A bharatanátjam másik alaptechnikája az úgynevezett abhinaja. Maga a szó alapjelentését követve, előadást, eljátszást jelent. Egy olyan mozgásrendszert takar, amely szinte bármilyen történet elmesélésére alkalmas. A jelentéssel bíró kézjelek rendszere, mintegy szótárként áll a koreográfus rendelkezésére. Hétköznapi kommunikációra ugyan nem alkalmas, de a színpad követelményeinek mindenben megfelelelő gesztusnyelvvel van dolgunk, mely akár teljes dialógusok, táj és hangulatleírások, valamint finom érzelmi árnyalatok megjelenítésére hívatott. Ehhez a kézjelnyelvhez kapcsolódik a stilizált mimika, mely a darab követelményeinek és az előadó stílusának, saját darabértelmezésének megfelelően festi alá a kézjelekkel elmesélt történetet. Az arcjátékot kiemelő testmozgások és pózok, akár a legapróbb rezdülésekig kidolgozva mind, a helyi közönség számára többnyire ismert történet minél izgalmasabb előadását szolgálják. A hagyományos darabok, hasonlóan a többi indiai klasszikus tánchoz, a hindu mitológia történeteiből táplálkoznak, vagy a hindu panteon egy-egy istenéhez szólnak. Az utóbbi évtizedekben azonban elindult egy folyamat, mely e műfaj színjátszó technikáját más, nem feltétlenül az indiai háttérból táplálkozó, sokszor teljesen nemzetközi témák színpadi megjelenítéséhez is használja.

Maga a technika hangulatilag férfias és nőies elemekre bontható. A tándava (azaz férfias) forma Siva isten férfias, teremtő-pusztító, világokat mozgató mitikus táncát szimbolizálja. Erőteljes férfias stílus, amely technikailag 108 karanára (testtartásra) épül. Ennek jelképe, az ismert “táncoló Siva” szobor vált az indiai táncok szimbólumává. A lászja (azaz nőies) finom, nőies hangulatú technika, amely arcjátékra, kézjelekre épül és alkalmas a női lélek legrejtettebb titkainak színpadi kifejezésére is. A bharatanátjam darabok hagyományos előadási sorrendje is fontos. Az előadás kezdetét jelzik a puspándzsalí (virágáldozat), az alarippu (bemutatkozó tánc), kautvam (istent dícsőítő költemény), majd következhet a dzsatíszvaram (lépéskombinációkból álló tisztán technikai tánc) és a sabdam (valamely istenről szóló történet elmesélése). Az előadás csúcspontja a varnam (vegyes technikájú tánc), majd következhet a padam (dal), kírtanam (imádság) és végül a tillána (virtuóz záró tánc). A bharatanátjam technikát szóló, illetve csoportos előadásokon kívül táncdrámák színpadra állítására is használják. Zenéje klasszikus karnatik zene, melynek hangszerei a víná (pengetős), mridanga (dob), hegedű és a fuvola.